Tóth család

Emlékszem a Matykó arcára azon a délutánon, amikor eldőlt bennem, hogy ezt nem folytathatjuk tovább. 

Az autóban ült, már indultunk volna haza, aznap nem mehetett edzésre, mert megint rossz volt. Ezt már akkor megbántam, amikor kimondtam, de tartottam magam a fenyegetéshez még akkor is, ha nem volt értelme. Sápadt volt az arca, üres a tekintete. Sokat szidást kapott aznap,és az azt megelőző időszakban, és egy anyuka állt az autónk mellett, és csak mondta és mondta az én Matykómnak, hogy maradjon csendben az órán, hogy ne suttogjon, hogy ne szóljon a kislányához…

Becsuktam az ajtót, és hazajöttünk, aztán írtam a Lillának, hogy mondjon valamit az alakuló Waldorf suliról… Arra gondoltam leírom azt a csomó rémséget, ami elvezetett bennünket ehhez a ponthoz. Jöttek is az emlékek szépen sorban, de meggondoltam magam, inkább elengedem én is, ahogy elengedik a fiaim minden egyes nap, amikor elindulnak a suliba.

Viszont elmesélem mi volt a Mikulás ünnepségen Sarródon. A Habakukk bábszínház jött, ez ott már hagyomány, nagyon vicces bábjátékot adtak elő, bevonva a gyermek közönséget is a történetbe. Mindkét fiamat kihívták egy kicsit szerepelni a színpadhoz, és mindketten boldogan vettek részt ebben. Mi pedig összenéztünk a férjemmel, mert csak mi tudtuk, hogy egy évvel ezelőtt ezt nem tették volna meg. Amikor májusban elmentünk megnézni az iskolát, a Matyit nem tudtam az ajtón bekönyörögni. A hátam mögé bújt, és a fejét sem dugta ki, hiába hívogatták, hogy mártsa a kezét festékbe, és tapizza össze a falat (melyik gyerek ne örülne ennek??)

Az elmúlt néhány hónapban azonban visszakapták (módszeresen leépített) önbizalmukat, és még ennél sokkal többet is. Olyan környezetben tanulnak nap mint nap, ahol gyerekek lehetnek. Ahol nincs szegregáció, és az angyal posta is minden gyereknek jár. Ahol mindenki fontos,és mindenki lehetőséget kap. Ebben az iskolában nem kell félni, és ez nagy szó, tudják ezt azok, akik próbáltak már államit. Fejenként egy napot voltak betegek! Azt az egyet is sajnálták… Reggelente a Gábor fiam morog velem, ha fel kell kelni, kérdeztem is, hogy mi a baj, erre rögtön mondta,hogy nem a suli, mert azt nagyon várja, hanem a koránkelés.

Ezek a gyerekek szárnyakat kaptak, és egy érzelmi bizonságot nyújtó közeget, ahol lehetnekérzékenyek, és rosszak is akár, mert a tanító nénik szelíd módszerekkel veszik rá őket, hogy megoldják a konfliktus helyzeteket. Itt gondolkodhatnak, és alkothatnak, és újra kinyíltak,és kíváncsiak. Én szerettem iskolába járni, és szerettem volna a gyermekeim is így éljék meg ezeket az éveket. Az állami iskolában nem találták a helyüket, sokkal több negatív élmény érte őket, mint ammennyi jó.

Most már irigylem is őket,mert ahová ők járnak most, az a legjobb suli a világon. Szóval nem írom le azt a sok rossz dolgot, mert már nincs jelentősége. A fiúk jól vannak,és ezért nagyon hálásak vagyunk.