Tamási család

Dorogman Csilla vagyok, egy tíz- és egy kétéves kisfiú édesanyja. Velük és férjemmel élek Sarródon, ahova 11 éve költöztünk Budapestről.

A Waldorf szemlélettel úgy kerültünk kapcsolatba, hogy a férjem 6 és fél éve kezdett el tanítani a győri Waldorf iskolában szaktanárként, osztálykísérőként. Már azelőtt is érdekelt minket az irányzat, de azóta látunk bele jobban, és azóta győződtünk meg arról, hogy egy gyerek számára ez az ideális módja az ismeretek elsajátításának. Egyértelmű, hogy a saját gyerekeinknek is egy ilyen iskolát képzelünk el.

A nagyfiunk az első osztályt a pamhageni Waldorf iskolában kezdte, de mivel hallássérült, nehezen tudott alkalmazkodni a német nyelvhez, és második osztályban már nem tudták vállalni a tanítását asszisztens nélkül. Azóta Sopronba jár speciális iskolába, és én is tudom, hogy bármilyen ideális is lenne számára a Waldorf, az csak megfelelő feltételek mellett (gyógypedagógus jelenléte) lehetséges. A kisebbik fiunk azonban ép hallású, és nem tudok mást elképzelni számára, mint Waldorf iskolát.

Hogy miért? Itt van ideje arra a kiselsősnek, hogy az ovis lét után megszokja az iskola hangulatát, játékosan, sok mozgással vezetik át őket a tanulás világába. Minél több érzéket bevonnak a tanulásba, ezáltal mélyítik a tanultak megértését, rögzülését. Nem hajszolják a gyerekeket, hanem hagyják, hogy a tanultak megérjenek. Nem a tananyag mennyisége fontos, hanem hogy a megszerzett tudást alkalmazni tudják a későbbiekben, önálló gondolkodás útján. Számomra sokkal fontosabb, hogy gondolkodni képes, összefüggéseket átlátó felnőtt váljon a gyerekemből, minthogy telenyomják a fejét olyan információkkal, amelyek 70 százalékát elfelejti.